A gyermekek többsége nagyon szereti az édességet. Még régebben nem is gondoltam volna, de ma már tudom, hogy igenis vannak olyan gyerekek, akik nem.
Egy könyvben olvastam egy érdekes történetet. Gyerekekkel volt egy kísérlet, akik nagyon édesszájúak voltak. Ádámnak egy orvosi rendelő szerű váróteremben kellett várakoznia. Nem volt orvosi rendelő, mert az anyukája azt mondta ne féljen nem lesz orvos, nem lesz semmi szúrás vagy más egyéb kellemetlen dolog.
Ez így is volt. Ádám látta, hogy előtte a többi kisgyereket mindig egy barátságos kinézetű fehér köpenyes bácsi vitte el egy "titkos" szobába. Nagyon türelmetlen és kíváncsi, hogy mi fog történni. Mire végre rá került a sor, bemehetett ő is abba a szobába. A bácsi pehelycukrot akart adni a kisfiúnak (tudni kell, hogy a kedvenc édessége), de nem ám csak úgy, hogy odaadja, hanem választási lehetőségeket sorolt fel, még mielőtt kiment a másik szobába, ahol fontos dolga volt. Odatette a cukrot az asztalra a kisgyerek elé, egy kis csengőt is átadott a fiúnak, majd kiment.
Ezek közül lehetett választania a fiúnak:
1. Azonnal megehet egy pehelycukrot.
2. Kimegy a bácsi és amikor visszajön akkor két pehelycukrot is ehet.
3. Ha a kis csengővel csenget, akkor azonnal visszajön hozzá a bácsi, de akkor is csak egy pehelycukrot ehet.
Ebben egyeztek meg.
Ugyan mi lehet ilyenkor egy kisgyerek fejében. Nagyon szeretné megenni a pehelycukrot, főleg hogy imádja, de ha kicsit vár akkor kettőt is ehet. Egy után jól esne még egy (meg az egész zacskóval). :)
Várakoznia kellett az elején is, talán most is kibírja? Telik az idő, ilyenkor még egy perc is soknak tűnik.
A pehelycukor-kísérlet végeredménye, hogy a kisfiú néhány perc után csengetett...
Összegezve: az alanyok 4 évesek voltak, és átlagosan 3 percig voltak képesek várni. A gyerekek reflektív rendszere még nem fejlődött ki, ezért nagy feladat volt ez számukra. Rövid ideig tudnak valamire várni.
