Sam világa

A történetet írta: Ann Hood

Mennyit tud egy kisfiú a szeretetről, bánatról és vigaszról?

"Négyéves kisfiam, Sam egyszer mesélte, hogy a lány, aki aznap vigyázott rá, nagyon szomorú volt, mert szakított az udvarlójával.

- Én még soha nem voltam szomorú. - mondta Sam.

Valóban boldog kisgyerek volt, ebben fontos szerepet játszott kapcsolata édesapámmal. Hood nagypapa neki nem egyszerűen a nagyapja, mert ők barátok. Sokat játszottak együtt, átvedlettek kalózzá, lovaggá, Robin Hooddá, még egyformán is felöltöztek. Voltak törzshelyeik, ahová együtt jártak pl. vendéglők, játszóterek, játékáruházak.

Sam megtanulta apám telefonszámát és naponta többször beszéltek. Nagypapa mindig ugyanolyan örömmel beszélgetett vele.

Majd egyszer apám sajnos súlyos beteg lett, tüdőrákkal kerül kórházba. Féltettem Sam-et, nem tudtam mennyire viselné meg, ha infúzióval és legyengült állapotban találná nagyapját. Elmagyaráztam neki, hogy valószínűleg megijedne, ha ilyen betegen látná őt. Ezen Sam elcsodálkozott és azt mondta:

- Ő engem soha nem tudna megijeszteni. - felelte.

Figyeltem, hogy a felnőtt ismerősök, rokonok milyen feszengve mennek oda apám ágyához és nem tudják, hogy mit is mondjanak, ezzel szemben, Sam odament átölelte nagyapját, tréfálkozott vele és megkérdezte tőle:

- Ugye, nemsokára hazajössz?

- Szívből remélem. - felelte nagypapa.

Apám halála mindkettőnket megváltoztatott. A velem együtt érzők, ha kérdeztek, inkább tereltem a szót, míg Sam másképp reagált. Kérdezgetett.

- Ugye, nagypapa most az űrben van? Az egyik angyal ott a nagypapa? Hol a mennyország? Amikor meghalunk, akkor ugye eltűnünk? És amikor elájulunk, akkor csak kicsit tűnünk el, igaz?

Logikusnak találtam a kérdéseit. Annyi félelem és bizonytalanság halmozódott fel bennem, hogy az ő ártatlanságával szembesülve szinte megnémultam.

Visszaemlékezve arra, hogy miként viszonyult Sam apám betegségéhez, elkezdtem figyelni, miként viszonyul a bánathoz. Esténként a szobája sötétjében arcát az ablaküvegre szorítva sírdogál, s így üzen:

Szeretlek nagypapa! Szép álmokat!

Én viszont, nem tudván mit kezdeni a gyászommal, egész éjjel fel-alá járkáltam a házban.

Egyszer az áruház parkolójában tört rám a zokogás. Sam az ölembe mászott.

- Ugye, hiányzik neked a nagypapa? - kérdezte.

Nagy nehezen bólintottam. Nem tudtam neki megmutatni, hogy hol a mennyország, sem elmondani, milyen utat jár be a lélek, ő mégis megtalálta a módját annak, hogy a helyzettel megbirkózzon.

Nemrég, amikor a vacsorát főztem, Sam békésen színezgette a kifestőkönyvét.

- Én is szeretlek. - mondta.

Nevettem és elmagyaráztam neki, hogy csak akkor mondhatjuk, hogy "én is szeretlek", ha már előzőleg valaki azt mondta "szeretlek".

- Tudom - felelte Sam. - A nagypapa most mondta "szeretlek Sam". - mondta.

- Nagypapa most szólt hozzád? - kérdeztem.

- Ó, anya - folytatta Sam. - Nagypapa nekem mindennap mondja, hogy szeret. Neked is mondja, csak te nem figyelsz oda.

Ismét követtem Sam példáját. Én is kezdtem odafigyelni."