Szentkarácsony

"Szentkarácsony eljött, az ég a földre száll,
Ünnepeljünk boldogan e fényes éjszakán..."

 

 

Egy megható és elgondolkodtató videó

Egyetlen szó jutott eszembe a videó megnézése után, ezzel a szóval lehetne jellemezni ezt a kis "filmet", ez a szó pedig... a MOSOLY

Végig mosolyognak!!!

"Mosolyogjatok egymásra, a férjetekre, a feleségetekre, gyermekeitekre, válogatás nélkül minden embertársatokra - s ez segít majd, hogy kibontakoztassátok egymás iránti szereteteteket."

Mozgássérült manökenek modellezik a legújabb divatot. A kampányt Pro Infirmis, egy szervezet által valósult meg. 
"Because who is perfect", "Mert ki tökéletes?" - Senki! Nincs olyan, hogy tökéletes.
 

 

A mosoly értéke

“Semmibe se kerül, de sokat ad.
Gazdagabbá teszi azokat, akik kapják, és mégsem juttatja koldusbotra azokat, akik adják.
Egy pillanatig él csak, de az emléke örökké megmarad.
Senki sem olyan gazdag, hogy meglehetne nélküle, és senki sem olyan szegény, hogy ne lenne gazdagabb tőle.
Boldoggá teszi az otthont, táplálja a jóakaratot az üzleti életben, és a barátság biztos jele.
Nyugalom a megfáradtnak, napfény a csüggedőnek, világosság a szomorkodónak, és a természet legjobb orvossága a bajok ellen.
Mégsem lehet megvenni, elkérni, kölcsönadni vagy ellopni, mert nem áru, csak önként lehet adni.
Mert senkinek sincs annyira szüksége a mosolyra, mint annak, aki maga már nem tud mosolyogni!

Sam világa

A történetet írta: Ann Hood

Mennyit tud egy kisfiú a szeretetről, bánatról és vigaszról?

"Négyéves kisfiam, Sam egyszer mesélte, hogy a lány, aki aznap vigyázott rá, nagyon szomorú volt, mert szakított az udvarlójával.

- Én még soha nem voltam szomorú. - mondta Sam.

Valóban boldog kisgyerek volt, ebben fontos szerepet játszott kapcsolata édesapámmal. Hood nagypapa neki nem egyszerűen a nagyapja, mert ők barátok. Sokat játszottak együtt, átvedlettek kalózzá, lovaggá, Robin Hooddá, még egyformán is felöltöztek. Voltak törzshelyeik, ahová együtt jártak pl. vendéglők, játszóterek, játékáruházak.

Sam megtanulta apám telefonszámát és naponta többször beszéltek. Nagypapa mindig ugyanolyan örömmel beszélgetett vele.

Majd egyszer apám sajnos súlyos beteg lett, tüdőrákkal kerül kórházba. Féltettem Sam-et, nem tudtam mennyire viselné meg, ha infúzióval és legyengült állapotban találná nagyapját. Elmagyaráztam neki, hogy valószínűleg megijedne, ha ilyen betegen látná őt. Ezen Sam elcsodálkozott és azt mondta:

- Ő engem soha nem tudna megijeszteni. - felelte.

Figyeltem, hogy a felnőtt ismerősök, rokonok milyen feszengve mennek oda apám ágyához és nem tudják, hogy mit is mondjanak, ezzel szemben, Sam odament átölelte nagyapját, tréfálkozott vele és megkérdezte tőle:

- Ugye, nemsokára hazajössz?

- Szívből remélem. - felelte nagypapa.

Apám halála mindkettőnket megváltoztatott. A velem együtt érzők, ha kérdeztek, inkább tereltem a szót, míg Sam másképp reagált. Kérdezgetett.

- Ugye, nagypapa most az űrben van? Az egyik angyal ott a nagypapa? Hol a mennyország? Amikor meghalunk, akkor ugye eltűnünk? És amikor elájulunk, akkor csak kicsit tűnünk el, igaz?

Logikusnak találtam a kérdéseit. Annyi félelem és bizonytalanság halmozódott fel bennem, hogy az ő ártatlanságával szembesülve szinte megnémultam.

Visszaemlékezve arra, hogy miként viszonyult Sam apám betegségéhez, elkezdtem figyelni, miként viszonyul a bánathoz. Esténként a szobája sötétjében arcát az ablaküvegre szorítva sírdogál, s így üzen:

Szeretlek nagypapa! Szép álmokat!

Én viszont, nem tudván mit kezdeni a gyászommal, egész éjjel fel-alá járkáltam a házban.

Egyszer az áruház parkolójában tört rám a zokogás. Sam az ölembe mászott.

- Ugye, hiányzik neked a nagypapa? - kérdezte.

Nagy nehezen bólintottam. Nem tudtam neki megmutatni, hogy hol a mennyország, sem elmondani, milyen utat jár be a lélek, ő mégis megtalálta a módját annak, hogy a helyzettel megbirkózzon.

Nemrég, amikor a vacsorát főztem, Sam békésen színezgette a kifestőkönyvét.

- Én is szeretlek. - mondta.

Nevettem és elmagyaráztam neki, hogy csak akkor mondhatjuk, hogy "én is szeretlek", ha már előzőleg valaki azt mondta "szeretlek".

- Tudom - felelte Sam. - A nagypapa most mondta "szeretlek Sam". - mondta.

- Nagypapa most szólt hozzád? - kérdeztem.

- Ó, anya - folytatta Sam. - Nagypapa nekem mindennap mondja, hogy szeret. Neked is mondja, csak te nem figyelsz oda.

Ismét követtem Sam példáját. Én is kezdtem odafigyelni."

Mit szeretnék Karácsonyra?

Lénárd Ágnes: Mit szeretnék Karácsonyra?

             Visszakapni az ünnepet magát,
             Újra élni a fénylő csodát.
             Ámuló szemmel nézni a karácsonyfát,
             Beszívni erdő-üzente illatát.
             Érezni a szeretettől meleg szobát,
             Tudni odakint december havát.
             Hallani a csengettyű hangját,
             Édesanyám kedves hívó szavát.
             Állni megilletődötten, némán,
             Mint gyermekkorok karácsonyán.
             Hinni ajándékhozó Jézuskát,
             És sírni, kisírni évek bánatát.

"Jó tett helyébe, jót várj!"

Ez egy számomra sokat mondó videó. Biztosan sokan láttátok már, mert nem új, de úgy gondoltam megosztom. A zene is nagyon tetszik.

Soha ne attól várd a segítséget, akinek te segítettél. Jó tett helyébe jót várj, de nem attól kapod majd a segítséget, akinek te is adtad.

Napi jó cselekedet? Emlékezetes jó tett? Bármilyen apró dologról is legyen szó, lehet, hogy egy másik embernek óriási segítség az.
Érdemes megnézni a videót!

Mosolyogj sokat!

"Csak az tud élni, ki mindig nevet,
Kiből kicsordul minden szeretet.
Kinek lelke élettől vidám,
A himnuszt zeng az ég hajnalán.
Ki minden könnyből virágot szakaszt,
Minden sziklából szivárványt fakaszt.
Az élet útján győztesen robog,
Csak az tud élni:
KI MINDIG MOSOLYOG"

Példamutató szeretet

Interneten olvasgattam és rátaláltam erre a kis történetre:

Egy őszi hideg szeles késő délután, ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán. Magányos volt, s hideg szíve, senkit sem szeretett, senki sem szerette. Kigyúltak már az utcai fények, s erősebben fújtak a fagyos szelek. Fejét lehajtva, kabátját összehúzta, lépteit jobban megszaporázta. Kopott vaskapujához érve, zsebében kulcsát keresgélte. Megtalálta, elővette, ám leejtette. Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye. S akkor, a kerítése tövében előbújó kis virágot észrevette. - Mindenhol csak a gazok nőnek - mormogta félhangosan. A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan:

- Bácsi kérem, azt a virágot neked én ültettem.

A férfi a vállát rándítva mondta:

- Én ilyent nem kértem. Azzal bement a fűtetlen, hideg házába. Kopott kabátját hanyagul ledobva, kályhájába tüzet rakva kavargott benne a kislány mondata. - Minek nekem virág? - mormogta. Éjszaka lett, nem jött álom a szemére, mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe.

- Virágot nekem? Nekem? Nekem ültette. Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette, kiment, s a kis virágot óvatosan a földből kivette. A házba bevitte és gondosan elültette. Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak. Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak. Kislány szelíden szólt, s rámosolygott:

- Látom bácsi, bevitted a virágot.

- Be - válaszolta, majd elballagott. Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül, várja a kis virág, mely az ablakában ül. A virág napról napra cseperedett, majd narancssárga virágot hozott, a férfi boldog lett, hisz színével szürkeségébe napot lopott. Egy nap a boltba betérve, nem csak a szokásos vacsoráját vette. Hanem egy nagy tábla csokit levett a polcról és kosarába tette. Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva, Órájára pillantott párszor és várt és várt, de hiába. Este nem is hazasietett, hanem egyenest a szomszédjához csengetett. Idős néni jött elébe.

- Jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok.

- A kislány beteg lett, kórházban van - mondta a nénike - nagymamája vagyok. A férfi elsápadt, beleremegett, majd összekapta magát és a kórházba sietett.

- Hová-hová? - szólt egy nővér.

- Egy kislányt keresek ma beteg lett.

- Ma délután meghalt, megállt a pici szíve, sajnos az úr késve érkezett.

Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat, színes, tarka virágokból. Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét, csokit is elővette táskájából, majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból. Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz, csokit és a szirmot beledobta.

- Köszönöm - összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel, de hangosan érthetően mondta. Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra - köszönöm - csak ezt az egy szót mormolta. Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kis virágját magához vette, a temetőbe kivitte, azt a kislány sírjára könnyezve elültette.

- Köszönöm! Ezt a virágot Tőled kaptam. Látod? Most ezt visszaadtam, már tudom, megtanultam, mi az, hogy szeretni, hogy néha meg kell állni, másokkal is törődni!